1.Fejezet: Az utálat kezdete.

Egy puffanás. Egy mennydörgés. És egy félig szabad ember. "Fuss!Fuss! Ne állj meg!" Mondtam magamba. Talán. Talán.. most sikerülnie kell. "Rose siess! Mielőtt észre veszik hogy eltűntél!" Beszéltem magamnak. Rosalie vagyok. 16 éves. két nap múlva betöltöm a 17-et. És remélhetőleg két nap múlva már nem itt leszek. Hanem messze valahol jó helyen. Vissza-vissza pillantottam a házunkhoz nem-e jön valaki utánam de nem. A házunk közelébe volt egy erdő. Kiakartam kerülni mert furcsa dolgokat hallottam. És mivel korom sötét volt féltem is át menni. De ma nem a félelem fog győzni! Ha elkapnak, egész életen át azért ostoroznám magam hogy miért nem tettem meg? Neki vágtam a sötét és rémisztő erdőnek. Rossz érzésem volt. Valószínűleg csak a félelem miatt.
Hirtelen a semmiből egy alak termett előttem. Nem láttam túl tisztán.De a hold fénye megvilágította kicsit, mosolygott. Veszélyesnek tűnt.
-Szia. Hát te mi járatban itt erre felé? Akinek van esze az elkerüli ezt a helyet.-mondta gúnyosan.
A szívem a torkomban dobogott.
-Ki vagy?!-kérdeztem határozottan. Legalább is nekem annak tűnt. Ő erre csak még jobban mosolygott.
-Ugyan már..Jobb is telik tőled. Mint egy átlagos "ki vagy" nem de?-kérdezte. Körbe körbe járkált. Hátráltam egy lépést. Majd minden gondolkozás nélkül futásnak eredtem. Ez az alak.. Olyan emberfeletti. Olyan lelketlen.. Nyomást éreztem az oldalamon a hátamon meg csapódást.
Köhögtem párat. Fel álltam a fa tövéből.
-Ki vagy!?-kérdeztem újra. Nagyon fájt a hátam. Hihetetlen erővel csapódtam neki a fának. De hogy?! Hogyan lehet valaki ilyen gyors? És erős? Megint köhögtem. Nem nagyon bírtam állni. De össze szedtem valahogy magam és tűrtem a fájdalmat.
-Jaj.. ha annyira lényeges neked... Akkor meg mondom: Az aki a halálodat okozza.
Ledermedtem. Jobb életért küzdöttem egész életemben. És most bumm ezt kapom! A sors nem kedvel..
-Meg fogsz ölni?-kérdeztem félelemmel teli hangommal.
-Helyesbítek.. Inkább úgy mond meg enni.-mondta mosolyogva.
-Ki vagy?!..?-ez sokkal inkább kijelentésnek tűnt mint kérdésnek. Kezdtem sejteni hogy micsoda az előző mondat sok mindent elárult. De az lehetetlen.
Ő erre csak hangosan nevetett.
-Vámpír.-a szó hallatán a lábam a földbe gyökerezett. Próbáltam magam össze szedni. Hogy minél hamarabb elfuthassak. Vagy valami. Percekig csak néztük egymást. Zsákmány, vadász. Ez volt a felállás. Miután észhez tértem futásnak eredtem újból. Ő persze egyből előttem termett és vissza lökött. Nagyot puffantam a földön. Érkezéskor bevágtam a fejem. Melegséget éreztem a fejbőrömön. Hátra nyúltam hogy meg nézzem mi az. A kezem véres volt. Lassan már a pólómon is látszott. Láttam rajta hogy a vér láttán nem bírja sokáig türtőztetni magát. A szememet alig bírtam nyitva tartani. És éles fájdalmat éreztem a kezemben. Akkor jöttem rá hogy eltört. Mindenem egyre jobban fájt. Ő pedig csak közeledett.
-Nath! Hagyd békén!-hallottam egy másik hangot. A szemem kipattant talán van remény? De ahogy kinyitottam szinte le is csuktam. Nem bírtam. Aludni akartam. Hatalmas nyomást éreztem.
-Már megint te? Mond meddig véded még az embereket? Őket kéne ölnöd. És nem állatokon élni...-Remek. Márt ketten vannak. Felesbe fognak elfogyasztani...
-Tudod jól hogy a mi területünkön egy embert sem szabad megölnötök! Vannak határok. És szabályok. És jól tudod mi az! Hagyd békén a lányt! És menny el.- Hangja kemény magabiztos egyben védelmező volt. Talán.. Talán túl élem...
-És ha nem? Ha nem megyek el. És nem hagyom békén mit teszel?-kérdezte kivívóan. Remek. Ezek itt vámpír harcot fognak űzni vagy mi.. Én itt haldoklok ők meg áh...
-Ne akard tudni! Menny el! Vagy megbánod. Tudod hogy vesztesz! Ha nyerek úgy ha vesztek akkor az egész klán bosszút áll majd..
Szemeim lecsukódtak... Nem bírtam nyitva tartani. Olyan volt mintha örökösen zuhannék. Vagy fuldokolnék? Nem is tudom eldönteni. Hangokat hallok. Valaki szólongat. És magyaráz nekem. De nem értem hogy mit. Túl messze van.
"Hé gyere közelebb, nem hallom mit mondasz"- mondtam. Legalább is azt hittem mondom. Mert az üvöltésen kívül más már nem jött ki a torkomon. Égető, perzselő fájdalmat éreztem a csuklómban.
Megint magyarázott valaki.  Nem értem mit mond.
"Hé! Gyere közelebb"-mondtam megint.
Viszont a saját hangomat elég tisztán hallottam. Üvöltés , üvöltés után. Mikor lesz már ennek a fájdalomnak vége? Mikor halok meg végre?
-Ölj meg!-sikerült. Tudtam két szót mondani.
-Nem lehet.-mondta.-Majd jobb lesz.
-Ölj meg!-ismételtem sikeresen.
-Nem. Majd jobb lesz. Sajnálom.
-Miért?-megint elüvöltöttem magam.
-Mert hidd el jobb lesz!-és ezzel vége is lett a beszélgetésnek. Azt ígérte hogy jobb lesz...NEM! Nem lett jobb! Sőt még csak rosszabb! Egyre jobban fájt és égetett. Azt hittem meghalok. De nem.. Nem halok meg. Csak éget és fáj! Nath a hibás! Esküszöm ha túl élem - és állítólag túl - akkor megkeresem és bosszút állok valahogy! Valahogyan valamilyen formában de bosszút állok!